A talaj vízgazdálkodása és a növényi produkció kapcsolata különös tekintettel a talajvíz szerepére
agronaplo.hu 2004.06.20. 16:54
A
növénytermesztésben a talajnak, mint megújuló természeti erőforrásnak,
kiemelt jelentősége van. A talaj vízgazdálkodása a talaj
termékenységének alapvető feltétele, mivel meghatározza annak levegő-,
hő- és tápanyag-gazdálkodását, biológiai tevékenységét, művelhetőségét.
A
talaj nedvességtartalma alatt a talajban levő víz (pontosabban
különböző vizes oldatok) mennyiségét értjük. A talaj nedvességtartalma
látja el a növényeket vízzel, lehetővé teszi a tápanyagok felvételét,
befolyásolja a talaj levegő- és hőgazdálkodását és a talajban
lejátszódó folyamatokat.
A talaj nedvességtartalma sok tényezőtől függ:
- meteorológiai tényezők (a csapadék mennyisége és eloszlása, a
hőmérséklet, a szél, stb.)
- geomorfológiai, geológiai és hidrológiai tényezők (domborzat, a
talaj vastagsága, stb.)
- talajtulajdonságok (szerkezet, kötöttség, rétegzettség, stb.)
- mesterséges beavatkozások (vízelvezetés, öntözés, stb.)
A vízgazdálkodás típusa szerint megkülönböztetünk három alapvető
talajtípust:
- kilúgzásos, ahol a légköri csapadék mennyisége meghaladja az
elpárologtatott, elpárolgó víz mennyiségét
- egyensúlyi, ahol a kettő megegyezik
- párologtató, ahol az elpárologtatott víz mennyisége több mint a
lehullott csapadék mennyisége
A talaj vízgazdálkodását meghatározó tulajdonságai:
- a talaj mechanikai összetétele
- a talaj szerkezete, tömődöttsége, repedezettsége, pórusviszonyai
- a talajszelvény felépítése
- a talaj kémiai tulajdonságai
A csapadék- és öntözővíz, a felszíni hozzáfolyás, a talajvízből
történő és felszín alatti hozzászivárgás növeli, a párolgás és a
növényzet párologtatása, a felszíni elfolyás és a felszín alatti
elszivárgás csökkenti a talaj vízkészletét.
Magyarországon a csapadék mennyisége a növénytermesztés egyik
korlátozó tényezője.
A talaj nedvességtartalmát az 5-10 mm-t elérő vagy meghaladó
csapadékmennyiség növeli, az ennél kisebb mennyiségek a párolgási
veszteség miatt nem raktározódnak el. A túl nagy mennyiségű vagy túl
intenzív csapadék egy része elfolyik, ezért a közepes nagyságú
csapadékok a leghatékonyabbak. Magyarországi mérések szerint a
harmatnak a vizsgálatba bevont növények vízellátása szempontjából
elsősorban a kukorica és a silókukorica esetében van hatása.
Képződésének leggyakoribb ideje a nyár vége és a kora ősz,
tenyészidőszaki mennyisége az Alföldön mintegy 35 mm.
A
talaj pórusaiban levegő vagy víz lehet. Ha minden pórust víz tölt ki,
akkor a gyökerek nem kapnak levegőt, ha pedig kevés a víz, akkor a
vízellátás zavart. Mindkettő következtében csökken a termés, sőt a
növény el is pusztulhat. A nagy pórusokból a víz a gravitáció hatására
eltávozik a legkisebbekben pedig már olyan erővel kötődik a
talajrészecskékhez, hogy a növények nem tudják fölvenni. A vízfelesleg
miatti oxigénhiányt a növények átmenetileg, ahhoz alkalmazkodva,
elviselik. A növények víztűrő-képességét a hőmérséklet emelkedése
csökkenti. A vízhiányról általában elmondható, hogy ha a gyökérnek csak
valamelyik ága nedves talajréteggel érintkezik, az a kritikus
vízhiányos időszakban a növény túléléséhez elegendő. A talaj
hőmérséklete és vízellátása befolyásolja mind a növényi tápanyagok
rendelkezésre állását, mind azok felvételét. Néhány szántóföldi
növénynek és talajélőlénynek a talaj víz : levegő arányával szembeni
igényét az 1. számú táblázat tartalmazza.
A vízhiányra a növények három időszakban különösen érzékenyek:
1.
csírázás-kelés-megeredés
2.
intenzív növekedés
3.
virágzás-termésképzés
A Magyar Tudományos Akadémia Aszály Bizottság állásfoglalása szerint
az aszálygyakoriság eddigiekben tapasztalt növekedése és az
éghajlatváltozás lehetséges regionális következményeinek
figyelembevételével az elmúlt években tapasztalt károk és hosszú távú
hatások növekedésére lehet számítani.
A vízhiányt enyhíti, vagy helyenként és bizonyos időszakokban
kiegyenlítheti a talajvízből származó vízellátás. Ez a hatás akkor
érvényesül, ha a talajvíz szintje eléri az alapkőzeten elterülő, annál
lényegesen nagyobb kapilláris vezetőképességgel és
vízvisszatartó-képességgel rendelkező fedőréteget, a talajt, valamint,
ha nincs a víz- és páramozgást akadályozó talajréteg, talajhiba. A
talajvíz szintjének emelkedésével a növény a vízigényének egyre nagyobb
hányadát fedezi abból.
A talajvíznek több típusa ismert: típusos talajvíz, pangó talajvíz,
lejtők talajvize. Az áramló talajvíz a kedvezőbb. A típusos talajvíz
lehet áramló és álló, a pangó talajvíz kis vastagságú réteg, mely
magában a talajszelvényben képződik, a lejtők talajvize a vízgyűjtő
legmélyebb pontja felé áramlik. A talajvíz emelkedhet és süllyedhet. A
víz szintje fölött a talaj pórusaiban emelkedik talajtípusonként
jellemző magasságra, de több esetben a vízmozgás pára formájában
történik. A Szigetközben típusos, áramló talajvíz található.
A
Szigetközben folyó adatgyűjtő és –elemző munka alapján üzemi
körülmények között is bemutatható volt a talajvíz hatása. Az 1980-1998.
évek során őszi búza esetében több mint 4600, kukorica esetében több
mint 2600, tavaszi árpa és silókukorica esetében több mint 1600 üzemi
tábla adatait dolgoztuk föl. Az átlagos táblaméret 20 ha körül volt. A
táblák talaja erősen rétegzett humuszos öntés, öntés réti vagy terasz
csernozjom talaj. A termesztést általában fejlett agrotechnika
jellemezte.
Az őszi búza gyökérzete általában 200 cm-nél alig hatol mélyebbre,
70-80 %-a a talaj felső 40 cm-es rétegében található. A hazai fajták és
agrotechnika mellet a búza vízigénye 350-410 mm-re tehető. Ezt a
csapadék nem fedezi, a vízhiány az alföldön a 120 mm-t is elérheti. A
búza szempontjából alapvető jelentősége van a tél végére a talajban
betárolt víznek. Legvízigényesebb szakasza a szárbaszökéstől a
szemképződésig tart. A vízfogyasztás a vetéstől áprilisig viszonylag
alacsony és június első felében éri el a maximális, napi átlagos 4-6 mm
vízfelhasználást. Ez a mennyiség a többi növénynél is mértékadó.
A kukorica 150-240 cm mélységből képes fölvenni a vizet. A
címerhányást közvetlenül megelőző és az azt követő hím- és nővirágzás
ideje a víz- és a tápanyagellátás szempontjából a legkritikusabb
időszak. Ekkor veszi fel a növény a vízigényének 50-60 %-át. A levelek
leszáradása miatt a termésveszteség 20-50 % is lehet. A vegetáció első
felében a túl nedves talaj okozhat terméskiesést.
A tavaszi árpa megfelelő időben vetve a télen betározott csapadékot
jól ki tudja használni. Sekélyebben gyökerezik, de fejlődése nagyon
intenzív. Az aszályra a beporzás idején a legérzékenyebb. Vízigénye
mérsékeltebb, a vízfelhasználás erősen függ a levegő páratartalmától.
A fenti növények országosan is a szántóterület több mint felét
foglalják el. A hazai gyakorlatban általában öntözés nélkül termesztik
őket. Tápanyagellátásuk műtrágyákkal történik.
A táblákat a vegetációs időszak (minden évben márciustól
szeptemberig) átlagos talajvízmélysége és a fedőréteg vastagsága
alapján 6 részre (a továbbiakban: talajvíz-kategória) osztottuk:
Többletvízhatás nélküli területek: a vegetációs időszak átlagában a
talajvíz nem éri el a fedőréteget: 1 méternél vékonyabb (TVN1), 1
méternél vastagabb (TVN2);
Többletvízhatás alatti területek: a talajvíz mélysége 0 és 150 cm
között van (TV1), 151 és 200 cm között van (TV2), 201 és 300 cm között
van (TV3) és 301 cm alatt van (TV4).
A Szigetközben a Dunától függően, árvizek idején a talajvíz szintje
a vegetációs időszaki átlagnál magasabbra is emelkedik, további
többletvizet biztosítva a növényeknek és van, amikor annál mélyebben
helyezkedik el.
Őszi
búza és kukorica esetében a 300 cm-nél magasabb talajvízszintű táblák
termései a 301 cm-nél mélyebb talajvizű és a felszín alatti vízből
többletvíz-hatással nem rendelkező táblacsoportokénál megbízhatóan
nagyobbak voltak. A 301 cm alatti talajvizű csoport eredménye
megbízhatóan magasabb a leggyöngébb termést adó táblacsoporténál, ahol
a vegetációs időszak átlagos talajvízszintje nem éri el a fedőréteget.
A többletvízhatás nélküli táblák esetében különbség mutatható ki a
kétféle fedőréteg-vastagságú csoport között is.
Tavaszi árpa esetében a táblák termésátlagának összehasonlítása
során megbízható különbség mutatható ki a magasabb talajvízszintű,
valamint a 301 cm alatti talajvízszintű és a többletvízhatás nélküli
területek között. A 301 cm alatti talajvízmélységű és a
talajvízhatás nélküli területek terméshozamai között a különböző
fedőréteg vastagságoknál nincs különbség.
Silókukorica esetében csak a többletvízhatás nélküli, vékony
fedőrétegű területek hozamai maradtak el szignifikánsan a többitől. Az
eredmények kevésbé kiegyenlítettek, melynek egyik fő oka az
évjáratoktól függően előforduló kényszersilózás, illetve a silókukorica
meghagyása szemes kukoricának, valamint a nagytömegű vegetatív rész
különböző nedvességtartalma.
A talajvíz, a vízellátás hatását nagymértékben befolyásolja a
tápanyagellátás. A kettő együtt képes jó terméseket biztosítani, azaz
ha csak az egyik tényező megfelelő és a másik elmarad a szükségestől,
termésveszteségre számíthatunk. A tápanyagellátás termésnövelő hatása
mellett fontos megemlíteni, hogy az a talaj humuszmérlegének
egyensúlyban tartásához is szükséges.
A talajok természetes tápanyag-szolgáltató képességét a váltakozó
kiszáradás és átnedvesedés az intenzívebb mobilizációs és
mineralizációs folyamatok eredményeképpen, fokozza. A talaj
túlnedvesedése gátolja a N-megkötést és kimosódást is okoz. A vízhiány
valamennyi tápanyag felvételét megnehezíti.
A talaj túlnedvesedése esetén a rossz szellőzöttségből származó
kedvezőtlen, gyöngébb gyökérfejlődés okozta hátrány nagyrészt
kiküszöbölhető volt N-trágyázással, részben a N-veszteségek
kompenzálása miatt is. A vízfelesleg miatti oxigénhiányt a növények
átmenetileg, ahhoz alkalmazkodva, elviselik.
A tápanyagellátás hatásának vizsgálatára valamennyi
talajvíz-kategórián belül a kijuttatott műtrágya adagok alapján, vegyes
hatóanyagban számolva, öt tápanyag-ellátottsági szintet különböztettünk
meg:
A 0-50 kg/ha-os csoportban (NPK1) - ha egyáltalán került sor
trágyázásra - az az esetek túlnyomó részében csak N fejtrágya volt.
Ezen táblák esetében általában egy alacsonyabb agrotechnikai szint is
jellemző.
Az 51-150 kg/ha-os csoport (NPK2) esetében jellemző az egyoldalú
N-ellátás.
A 151-300 és a 301-450 kg/ha-os csoportokban (NPK3, NPK4)
beszélhetünk a növények tápanyagigényét általában kielégítő
műtrágyázásról.
A 451 kg/ha-nál nagyobb dózisú táblákat (NPK5) a nagy dózis némiképp
eltérő hasznosulása és a Szigetközben gyakran alkalmazott vinasz (mely
az esetek nagy részében a magas értéket adja) magas káliumtartalma
miatt kezeljük külön.
Őszi búza és kukorica esetében a talajvíz hatása minden
tápanyag-ellátottsági szinten érvényesül, illetve a tápanyagellátás
hatása minden talajvízszint esetében hasonló. A talajvízhatás nélküli
területek esetében ez a hatás erősebb. Az optimális tápanyagmennyiség
(megfelelő arányban) 150 és 300 kg közé tehető hektáronként.
Hektáronként 300 kg-nál több vegyes hatóanyag kijuttatása jelentős
termésnövekedést már semmilyen termőhelyen nem okoz.
Tavaszi árpa esetében a tápanyagellátás fokozásának termésnövelő
hatása elsősorban a mély talajvizű és a talajvízhatás nélküli
területeken mutatkozik meg. A talajvíz hatása minden tápanyagellátási
szinten kismértékűnek tekinthető. A tavaszi árpa termesztése során
semmilyen termőhelyen nem ajánljuk 150 kg/ha vegyes hatóanyagnál több
kijuttatását.
Minden vizsgált növénynél nagy műtrágyaadagokkal kedvezőtlen
termőhelyen is jelentősen növelhető a termés mennyisége, noha ez a
hozam a kedvezőbb termőhelyeken lényegesen kisebb adagokkal is
elérhető. Az 1.-3. ábrákon ezt szemléltetem.
1. számú táblázat
Néhány szántóföldi növénynek és talajélőlénynek a
talaj víz : levegő arányával szembeni igénye
(Bocz és mtsai, 1992.)
|
víz : levegő arány
az összpórus-térfogat %-ában
|
Kukorica
|
67-70 : 33-30
|
Búza-árpa
|
72-75 : 28-25
|
Nitrifikáló és cellulózbontó baktériumok
|
79 : 21
|
Nitrogénkötő baktériumok és talajmoszatok
|
66 : 34
|
|