A felvetés hátterében az a felismerés áll, hogy a jövõben környezet-, tájvédelmi- és globál-ökológiai megfontolásokból (erózióveszély, gazdaságtalan termelés stb.) a szántóterület egy részén a szántóföldi gazdálkodás megszüntetésére kényszerülünk. Ezen területeken, illetve ezek egy részén minden bizonnyal gyepesítésre kerül sor, és nyilvánvalóan jól átgondolt stratégia szükséges a jelenlegi és majdani gyepterületek állattenyésztési hasznosítására. A kérdést különösen aktualizálja az a tény, hogy a jelenlegi gyepterületek hasznosítása sem megoldott, a gyephasznosító állatfajok (ló, szarvasmarha, juh) létszámcsökkenése folytán nagy részük hasznosítatlan. A hasznosítatlan területeken kedvezõtlen irányú átalakulások kezdõdtek (gyomosodás, bokrosodás, a pollenallergiát okozó növények, pl. parlagfû nagyfokú térnyerése stb.) és a táj fizikai és szellemi “eróziója” jól érzékelhetõ.

A gyephasznosító állatfajok között a húsmarha kiemelt szerepet tölt be, és határozott kormányzati szándék a húsmarhatartás dinamikus fejlesztése. A fejlesztés indokaként piaci és globál-ökológiai szempontok egyaránt megemlíthetõk. A húsmarba létszámnövelését indokolja ezen túlmenõen az a törekvés is, hogy az Európai Uniós csatlakozás idejére kellõen magas kvótát tudjunk elérni, hosszú távra biztosítva ezzel a “gyepes régiók” gazdasági stabilitását, az ott élõ gazdálkodók megélhetését.

A fejlesztés elképzelhetetlen a leendõ húsmarhatartók felkészítése és felkészülése nélkül. A húsmarhatartás terén ugyanis nem rendelkezünk nagy hagyományokkal. Az ágazat meghonosítása a '70-es években kezdõdött, és néhány figyelemre méltó kezdeményezésen túl átütõ sikerrõl nem beszélhetünk.

Ilyen körülmények között úgy gondoljuk, hogy célszerû megismerkedni azokkal a legújabb külföldi és hazai tapasztalatokkal, melyek az új körülmények között egy sikeres húsmarha vállalkozás esélyét kínálják.

E céltól vezérleve cikksorozat keretében – a naptári idõszakokhoz igazodva – megkíséreljük összefoglalni azokat a legfontosabb aktuális teendõket, melyek az eredményes húsmarhatartást szolgálják.

Õszintén reméljük, hogy ismereteinkkel és tapasztalatainkkal segítségére lehetünk mindazoknak, akik megélhetésül a húsmarhatartást választják!

A gazdaság mérete, ill. természeti adottságok a húsmarhatartásban

A húsmarhatartás legeltetés nélkül elképzelhetetlen, ezért az egy gazdaságon belül tartható állatok (tehenek!) számát a rendelkezésre álló gyepterület állateltartó-képességéhez kell igazítani. A hazai gyepek döntõ többsége közepes-gyenge minõségû, a termõképességtõl függõen egy húsmarha számára 1,5-2 ha legelõterülettel számolunk.

Figyelembe kell venni azt is, hogy gyepeink rendszerint erõsen tagoltak, és az egyes legelõszakaszok megközelítése is gyakran körülményes. Mindezek tükrében a hazai húsmarhatartó gazdaságok mérete 25-100 tehén között mozog. Ez a gazdaságiforma gyakran – különösen kisebb tehénlétszám esetén – csak részmunkaidõs, ill. kiegészítõ tevékenységet jelent, és a család megélhetéséhez egyéb jövedelmek is hozzájárulnak. Annak ellenére, hogy a hatékony húsmarhatartás lehetõsége elvben a nagyobb, esetleg több száz húsmarhát tartó gazdaságokban inkább megteremthetõ, a hazai adottságok tükrében a tagolt legelõket is hasznosítani képes, kisebb méretû – esetleg csak kiegészítõ tevékenységként mûvelt – gazdaságok szerepe a meghatározó. Az ehhez szükséges 50-100 ha legelõterület mellett elõnyös, ha a gazdaság közelében õsszel-télen legeltethetõ kukoricatarló található, és más olcsó melléktermék beszerzésére is reális lehetõség van (pl.: nedves répaszelet, sörtörköly stb.).

Faitamegválasztás, integrációs kapcsolatok

A hazai húsmarhatartás számára a húsmarhafajták széles választéka rendelkezésre áll, valamennyi jelentõs húsmarhafajta rendelkezik Magyarországon tisztavérû tenyészetekkel, ill. tenyésztõ szervezetekkel. A fajta megválasztásánál abból az alapelvbõl célszerû kiindulni, hogy a gyenge termõképességû gyepeken (1-2 t széna/ha hozami inkább a kisebb testû igénytelenebb típusok (pl. hereford angus) találhatók míg a ,jobb minõségû gyepeken a közepes. ill. nagyobb testû, de igényesebb típusok (húshasznú magyartarka limousin, charolais stb.) ajánlhatók. Ellenkezõ esetben vagy túl sok kiegészítõ takarmányra lesz szükség (nagyobb testû marha a gyenge legelõn), vagy pedig az adottságok kihasználása nem megfelelõ. A húsmarhafajtákkal szemben támasztott eltérõ, gyakran genetikailag is ellentétes igényeknek minden tekintetben megfelelõ húsmarhafajta nem létezik, így a fajta, ill. tenyésztési eljárás kiválasztásában a biológiai és ökonómiai optimumra törekszünk. Közismert, hogy a kistestû fajták rendszerint igénytelenebbek, szaporábbak, létfenntartásukhoz kevesebb takarmányt igényelnek, de borjaik növekedése és hizlalási végsúlya elmarad a nagytestû fajtákétól. Utóbbiak tehenei több takarmányt igényelnek, gyakoribbak az ellési komplikációk, de borjaik nagyobb napi súlygyarapodással nagyobb végsúlyra hizlalhatók. Mindezek miatt a húsmarhatartó gazdaságok döntõ többségében a világon mindenütt a különbözõ keresztezési konstrukciók ill keresztezési programok követése a jellemzõ.

A fajtatiszta tenyésztés néhány törzstenyészetre korlátozódik, ahol az ezzel együttjáró többletráfordításokra mód van (szelektív bikahasználat, célpárosítások, törzskönyvi ellenõrzés és teljesítményvizsgálat stb.) és speciális szakértelem is rendelkezésre áll. E törzstenyészetek értelemszerûen a vágómarhatermelés mellett mindenek elõtt a tenyészállat (tenyészbika, vemhesüszõ, sperma, embrió) értékesítésben érdekeltek. A hazai húsmarhatartóknak is alaposan végig kell gondolni, hogy tenyésztõ, vagy árutermelõ gazdaságként kívánnak tevékenykedni!

A húsmarhatartó gazdaságok – különösen a kisebbek – a piacgazdaság viszonyai között nincsenek könnyû helyzetben.

Segítségre számíthatnak a különbözõ tenyésztõ szervezetek részérõl (ld. táblázat), amelyek nemcsak a tenyészbika-, ill. spermavásárlásban, hanem az esetek többségében a hízóalapanyag értékesítésében, a különbözõ eszközök (kerítés, itatók, kezelõberendezések, gyógyszerek stb.) beszerzésében is közremûködnek, szükség esetén szaktanáccsal szolgálnak az állami támogatások igénylésében is. Ezek az integrációs kapcsolatok nem csupán a tenyésztõ, hanem az árutermelõ gazdaságok számára is fontosak lehetnek. Természetesen ezen túl a helyi szervezõdések (legeltetési társulások, beszerzõ-értékesítõ szövetkezetek) is sokat segíthetnek az üzemviteli gondok megoldásában.