<>A XX. században lezajló népességrobbanás megkövetelte a mezőgazdaságban is az iparszerű termelést. A szarvasmarha-tenyésztésben is egyre inkább terjedtek azok az ún. iparszerű technológiák, amelyek más állattenyésztési ágazatokban - sertéstenyésztés, baromfitartás - már régebb óta jelen vannak. Az iparszerű állattartás azt jelenti, hogy az állatokat olyan körülmények között, olyan számban tartják, valamint olyan teljesítménykényszer alatt állnak, hogy a közérzetük megfelelő biztosítása állandó gondoskodást kíván.

<>

<>Az általános alapelvekről szóló EGK 1978./923 számú határozat az első mérföldkő az állatok védelme érdekében. Ennek értelmében az állatot a fajnak megfelelően kell tartani és minden szükségtelen fájdalmat, szenvedést, vagy kínzást kerülni kell. Ezen felül biztosítani kell a fajspecifikus mozgásszabadságot és optimalizálni kell a tartási helyen a fizikai körülményeket.

<>

<>Ezt megelőzően is történtek intézkedések az állatok védelmében; az élőállat-szállítás (transzport), a vágóhídi körülmények javítása, illetőleg a kísérleti állatokkal való bánásmód területén. Mivel az első két esemény érinti a szarvasmarhát is, ezért rövid áttekintést nyújtok az ezekben lefektetett irányelvekről.

<>

<>Az állati jólét és a szállítás kapcsolatát az 1977./489 számú törvény szabályozza az 1968. évi nemzetközi egyezményre hivatkozva. Az 1991./628 számú határozat módosító intézkedéseket tartalmaz, míg az 1995./29 számú direktíva alapvető változtatásokat hoz az útiterv, a szállítási sűrűség, valamint a szállítási idő vonatkozásában.

<>

• csak regisztrált (ENAR) és az illetékes hatóság (Mo.-n hatósági állatorvos) engedélyével rendelkező állat szállítható;
• a maximális szállítási időt 8 órában állapítják meg (ez alól kivételt csak az indokolt útiterv; az ún. „felső” kategóriába sorolt jármű; illetőleg a lehajtással együtt járó pihenő megvalósítása jelent);
• a fajtának megfelelő állatsűrűség betartása.

2001. augusztus 1.-től az állat korábbi megbetegedéseit tartalmazó kísérőlap mellé az állat szállításra alkalmas állapotáról is igazolást kell adnia a származási hely szerint illetékes állatorvosnak.

A vágóhídi körülményekkel az 1993./119 számú törvény foglalkozik az Unióban, amely az 1974./577 számú direktívákon alapul. A gazdasági állatfajok leölése - állati termék-előállítás céljából - az egyik legbrutálisabb beavatkozás a domesztikált fajok irányában. Mivel bizonyos esetekben ez nem kellően etikus módszerekkel történt, az Európai Tanács javaslata a fájdalom és szenvedés minimális szintre történő csökkentése a kábítás, illetve a leölés alkalmazása során. Mindehhez a vágóhidaknak a legkorszerűbb technikát kell alkalmazniuk a korábbi gyakorlati tapasztalatok felhasználásával. A vágóhidak akkreditációja során, a minőségbiztosítási ellenőrzéseknek - HACCP - ki kell terjedniük a kábítás hatékonyságának ellenőrzése mellett, az elvéreztetés módjára és hatékonyságra. Szarvasmarha részére a vágás előtt 2,5 m²/ állat pihenőhelyet és tiszta, friss ivóvizet kell biztosítani, valamint az állatokat ivar szerint el kell különíteni. Az állatok hajtása során az elektromos ösztöke használatát a minimális szintre kell csökkenteni. A kábítás hatékonyságát, az ún. szemgolyóreflex-szel (corneareflex) kell ellenőrizni.

A fenti direktívákhoz kapcsolódóan megemlítem, hogy két fontos beavatkozás sarokpontjaira is születtek javaslatok a törvényhozásban. A kasztrálás (tinó-előállítás céljából) engedélyezett, de a technológiai választást követően (6 hónapos kor) minél előbb végre kell hajtani. A borjak szarvtalanítását 2-4 hetes korban elektromos égetőpálcával javasolt elvégezni.

Az iparszerű állattartási technológiák elterjedésével az etológusok, környezetvédők egyre többször emelték fel a szavukat a művi környezet, illetve a - sokszor - kíméletlen bánásmód ellen és az állati környezetre, magatartásformákra irányuló kísérletek száma is megszaporodott.

Hollandiában foglalkoztak először az állati jólét kérdésével és ennek angol megfelelője az „Animal Welfare” kifejezés is ebből az országból származik. Kísérletesen bizonyították, hogy a kolosztrális/tejitatási fázisban lévő borjaknál az egyedüllét (egyedi bokszos elhelyezés), illetve a vödörből történő (nyílt víztükrös) itatás abnormális szokások kialakulásához vezetett. A természetszerű állapothoz történő visszatérést dajkatehén beállításával próbálták meg biztosítani. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a Hollandiában jellemző üzemméretet jelentő családi farmergazdaságok esetében technológiailag talán országos szinten is kivitelezhető a fenti megoldás; azonban a nagyüzemi, szakosított telepeken az irányított (általában tejpótló koncentrátumokkal) történő nevelés aligha kiváltható egyéb (természetszerűbb) módszerekkel.

Ugyanez a konklúzió vonható le, azoknak a megfigyeléseknek a gyakorlati alkalmazhatóságára, amelyeket Németországban - ugyancsak kisüzemi körülmények (tejelő farmergazdaságok) között - végeztek. Az etológiai vizsgálatok alapján kimutatták, hogy az állatokat védeni kell az egészségkárosító rizikófaktoroktól, természetes eredetű takarmányokkal kell etetni őket, amelyek mindenkor megfelelnek az aktuális takarmányozási előírásoknak. A tartási körülményeknek alkalmazkodniuk kell az állat természetes szokásaihoz, stressz-mentesnek kell lenniük, lehetővé kell tenniük a hosszú használatban tartás és az egyenletes termelés feltételeit. A takarmányozási követelményeknek találkozniuk kell a megfelelő tartási megoldásokkal, amelyek állandó egészséges kondíciót biztosítanak az állat részére. A farmernek teljesen az etológiai követelmények szerint kell tartania állatait, azaz a speciális építészeti megoldásoknak összhangban kell lenniük az állat igényeivel. Ma ez még kissé utópisztikusnak tűnik, ha a hazai telepek átlagos műszaki színvonalára gondolunk.

Jóval nagyobb gyakorlati jelentősége lehet az ún. stressz-faktorokra irányuló kísérletek eredményeinek, illetve azok - az állati jólét érdekében történő - felhasználásának. Ezen kísérletek közös jellemzője, hogy vagy a szérum adrenalin-szintjét (védekezési fázis), vagy pedig a kortizol-szintjét (adaptációs fázis) mérik. A legtöbb ilyen vizsgálat a legfiatalabb korcsoportra, a borjakra irányult, de hasznosítható eredményeket kaptak a kutatók a különböző hasznosítási típusok kifejlett egyedeinek vonatkozásában. Az egyes hasznosítási típusok közötti eltéréseket az ellenálló-képesség viszonylatában, már a borjú korcsoportnál megfigyelték. Francia kutatók szerint a Holstein-fríz fajtájú borjak mortalitása még természetszerű környezet (szalmával történő almozás) is nagyobb, mint más fajtájú borjaké. A kettőshasznosítású és a keresztezett borjak jobban adaptálódnak a mesterséges körülményekhez.

Olasz tudósok azonos korú borjakat egyedileg, illetve csoportosan elhelyezve megállapították, hogy az utóbbi elhelyezési mód mellett átlagosan 2 kg nagyobb volt az állatok súlya a technológiai választáskor. Mindkét csoport azonosan volt takarmányozva. Holland szakemberek a fenti kísérlet eredményéhez csatlakozva megjegyzik, hogy a szociális kapcsolatteremtés miatt a csoportos elhelyezés már a tejtáplálás időszakában is célravezetőbb. Azt is sikerült továbbá kísérletesen bizonyítani, hogy az emésztőrendszernek megfelelő kiegészítők (pl.: indítótáp, jó minőségű borjúszéna) kisebb stresszt jelentenek a borjú számára. Angol kutatók szerint az érintéses (taktikus) inger (pl.: simogatás, ujjszopás) legalább olyan fontos a borjú szempontjából, mint a megfelelő takarmányellátás. Megfigyeléseik szerint az egyedi bánásmódban részesített borjaknál, később magasabb a stressz-küszöb az emberi beavatkozások, kezelések hatására.

Ugyancsak Angliában foglalkoztak a tőgygyulladás terápiája, illetve az állati jólét kapcsolatával. A vizsgálatok alapján sikerült kimutatni, hogy a klinikai esetek csökkenthetők a fájdalom-érzet, illetve a diszkomfort-érzet mérséklésével.

Spanyol kutatók szerint a kíméletes bánásmód az állat levágása előtt is fontos. A hasított féltestek (karkasszok) - különösen a hosszú hátizom - pH-ja, illetve az elvéreztetés sikere nagymértékben függ a vágás előtti bánásmódtól.

A húsmarhánál ugyan természetszerűbb a tartás a fejt állományokhoz képest, de német etológusok megfigyelték, hogy a teheneknek néha szükségük van arra, hogy a borjaktól elkülönülten helyezkedjenek el a legelő perifériális részén. Mindez a legelőn való telepítési sűrűség optimális arányát feltételezi. Húshasznú anyatehenek komfortérzetének biztosításához a külső és belső élősködők elleni védelem is hozzátartozik.

Az 1978. december 20.-án megjelent általános alapelvekről szóló törvényt követően erőteljes környezet-, illetőleg állatvédelmi nyomásra, alig nyolc évvel később már konkrétumok is születtek. Az „Animal Welfare” kifejezés a ketreces tojótyúkok tartásának problematikáján keresztül került először napirendre, amellyel a törvényhozók először 1986-ban foglalkoztak.

A ketreces tojótyúkok tartásának - az állatok védelme érdekében tett - megszorításait (1988.) a borjak egyedi tartására, illetőleg a sertések (szabad)tartására vonatkozó 1991. évi specifikus irányelvek lefektetése jelentette.

Az 1991./629 számú rendelet szerint tilos a borjút 8 hetes kora után egyedi ketrecben tartani (az 1998. év előtt épült állattartó épületek egészen 2007. december 31.-ig mentesülnek a fenti szabály alól). További kivételt képeznek az állategészségügyi megfontolásokból történő elkülönítések. Az egyedi bokszoknak nem lehet tömör az oldalfala. Csoportos tartás esetén a minimális területigényt az 1. táblázat tartalmazza.

• a borjakat tilos állandóan sötétben tartani;
• egy órán túlmenően nem szabad lekötni őket;
• az istálló padozatának simának és csúszásmentesnek kell lennie;
• minden borjúnak születés után (max. 2 órán belül) föcstejhez (kolosztumhoz) kell jutnia;
• minden borjút legalább napi két alkalommal meg kell etetni (itatni);
• a borjak takarmányának elegendő vasat (plazma 4,5 mmol/liter), illetve elegendő szálastakarmányt (bendőemésztés kialakulásához) kell tartalmaznia;
• minden két hétnél idősebb borjúnak tiszta és friss ivóvizet kell biztosítani (a vízminőségi előírások ez esetben megegyeznek a humán célú felhasználások előírásaival);
• semmilyen olyan eszközt nem szabad használni, ami a borjút a táplálkozásban, illetve a vízfogyasztásban akadályozza (pl.: szájkosár).

Mindez azt jelenti, hogy 2004. május 1. után új istállót csak a fenti követelményeknek megfelelő műszaki felszereltséggel lehet építeni. Az ún. fehérhúsú borjúhizlalás (anémiás állapot fenntartása) feltételei ütköznek az Unió előírásaival, ezért az ilyen célú borjú előállítás hazánkban is megszűnik. A nemzetközi élőállat-kereskedelem és az ezzel együtt járó járványveszély keleti határainkon is mérséklődik, hiszen határátlépés csak szigorúan ellenőrzött és az ilyen célú forgalomnak megfelelő, kijelölt határátkelőhelyeken történhet.

Az 1998./58 számú törvény - „Európai Egyezmény a farmon tartott állatok védelmére” címmel - újabb megszorításokat tartalmaz az állati jólét megteremtése érdekében. A „Five Freedom” néven köztudatba bevonult határozat szerint az állattartónak a következőt kell biztosítania:
 

• szomjúság ás éhség elleni védelem;
• megfelelően komfortos pihenőhely;
• mentesség a fájdalomtól, a sérülésektől, valamint a fellépő betegségek megelőzése, illetve kezelése;
• az állat - etológiai szempontból magyarázható - szükségleteinek, mozgásformáinak biztosítása (pl.: együtt tartás saját fajtársaival);
• mentesség a fájdalomtól, a stressztől, indokolatlan beavatkozásoktól.

Hazánkban az 1998./XXXVII. sz. törvény „Az állatok védelméről és kíméletéről” címmel a jogharmonizáció érdekében kiegészítésre, illetve módosításra került és a géntechnikai, géntechnológiai szabályzókkal kiegészítve a 2002./LXVII. sz. törvényben látott napvilágot. A 2002. december 1.-én életbe lépett törvény 51. § gyakorlatilag megegyezik az előzőekben felsorolt Uniós direktívákkal. Intézkedik továbbá az állatok elhullása, illetve eltűnése esetén kötelező teendőkről.

Elhullás esetén ki kell tölteni az ún. „SZ.- kísérőjegyet”, amelyet az ATEV a tetemmel együtt magához vesz. Egyedül az ATEV jogosult Magyarországon az állati eredetű hullák elszállítására és megsemmisítésére, amelyek veszélyes hulladéknak számítanak. (megjegyzés: a tej környezetvédelmi szempontból ugyancsak veszélyes hulladék). Az állatot az elszállításig hűtött helyen, az erre a célra kijelölt hullakamrában kell tárolni. Minden 24 hónapnál idősebb szarvasmarha esetén, az öreglyukon keresztül agyvelőmintát kell venni az esetleges BSE fertőzöttség megállapítása céljából. Mindez az üzemi állatorvos feladata, akinek abban az esetben is meg kell vizsgálnia a fertőzés okát, ha valamilyen bejelentési kötelezettség alá eső betegség következtében történő elhullás gyanújáról van szó. Ebben az esetben értesíteni kell a hatósági állatorvost, vagy a Megyei Állategészségügyi Hivatalt; a fertőzés megállapítása céljából vett mintát pedig laboratóriumi analízisre kell küldeni. Az elhullott állat marhalevelén be kell jegyezni az elhullás tényét, majd azt az OMMI felé meg kell küldeni.

• elektronikus jelfogót (transzponder) kell az állat testére erősíteni;
• szabad mozgást kell lehetővé tenni a borjaknak a karámon belül;
• faburkolatú, vagy rendszeresen almozott pihenőhelyet kell az állatok részére biztosítani;
• az itatást komputer-vezérlésű tejadagolóval kell megoldani;
• az egyedi súlymérés, takarmány-, illetve tejfogyasztás ellenőrzés, táplálkozási gyakoriság mérés számítógépes kontrolját meg kell valósítani.