A növénytermesztés „csúcsra járatásának” azonban egy-két évtized elteltével hátrányos következményei is mutatkoztak:

-         a termékek minősége romlott,

-         az élelmiszer- és takarmány alapanyagokban vegyszermaradványok jelentek meg,

-         nőtt a terméscsökkentő élőszervezetek ellenálló képessége,

-         csökkent a talajok humusztartalma, romlott a szerkezetük,

-         számos hasznos faj kipusztult, sérült a biodiverzitás,

-         a pótlólagos ráfordítások hatékonysága csökkent,

-         gyakorivá váltak a piaci zavarok, a tömegáruk túltermelése és a növénytermelés növekvő energiafüggése miatt, stb.

Mindezek a negatív jelenségek alternatív gazdálkodási stratégiákat indukáltak. Egyre gyakoribbá vált a fenntartható fejlődést (sustainable development) biztosító fenntartható mezőgazdálkodást (sustainable agriculture) követelők fellépése. Érveik a tágabb értelemben vett növénytermesztésben a következőképpen foglalhatók össze: a természetes erőforrások mesterséges helyettesítését alkalmazkodással, szervesanyag gazdálkodással, talajszerkezet megóvással, tájtermesztéssel, stb. szükséges felváltani. Csak így érhető el ugyanis, hogy a természetes erőforrások, elsősorban a talajtermékenység ne csökkenjen és utódaink életlehetőségeit se csorbítsuk.

A természetes erőforrások két nagy csoportja, a klimatikus és az edafikus tényezők alapvetően behatárolják a növénytermesztés lehetőségeit. Az éghajlati elemek közül a csapadékpótlás lehetőségén kívül kizárólag az alkalmazkodóképesség növelése az egyetlen járható út. Az edafikus tényezőkre már nagyobb hatást gyakorolhatunk, sajnálatos módon rossz értelemben is. A helytelen talajhasználat sok negatív következménye közül is kiemelkedik a szerkezetrombolás és a szervesanyag készlet, ezen belül is a humusztartalom csökkenés. Nem véletlen, hogy az EU, illetve „jogelődje” a XX. század 90-es éveiben kötelezővé tette a területpihentetést (1765/92 EGK; 1251/1999 EK rendeletek) a tagországok gazdálkodói részére. A máig érvényben lévő, és a jövőben is hatályos előírás szerint a gazdálkodók kötelesek művelt területük bizonyos %-át a szigorú szabályoknak megfelelően pihentetni, amiért viszont támogatásban részesülnek. A területpihentetés módja az úgynevezett zöldugar.

A területpihentetéssel az EU céljai:

-         a talajtermékenység javítása,

-         a peszticid terhelés mérséklése,

-         a légköri CO2 koncentráció csökkentése,

-         az időről-időre jelentkező túltermelés megakadályozása (ez utóbbi cél morálisan vitatható, mert globális méretekben legfeljebb a fizetőképes kereslet marad el a termelés mindenkori volumenétől).

Hazánk EU csatlakozási tárgyalásainak egyik szerény eredménye, hogy nekünk néhány évig még nem kötelező a területpihentetés bevezetése. Növénytermesztésünk domborzati, vízrajzi elhelyezkedése, talajaink fogyó és romló szervesanyag készletei azonban sürgős beavatkozásokat igényelnek! Erre az egyik kínálkozó lehetőség a zöldugar magyar változatának fokozatos bevezetése, alkalmazása a MVH által meghatározott „bázisterület” egy részén.

Sokszor és sok helyütt elhangzik, hogy hazánk növénytermesztésre alkalmas területe, legalábbis az egy főre jutó méret alapján jóval meghaladja az EU átlagot és ez komparatív előnyeink egyike. Arról már jóval kevesebb szó esik, hogy pl.: szántóterületünk jelentős részét a talajpusztulás, a degradáció különböző formái sújtják (szikesedés, savanyodás, erózió, defláció) és minden genetikai típuson a határérték alá zuhant a szervesanyag-tartalom.

Ez utóbbi okai:

-         a vetésszerkezet összetételéből adódóan a biomassza túlnyomó hányada elkerül a termőhelyről,

-         az állatállomány katasztrofális csökkenése miatt minimális képződik a legértékesebb szerves trágyából,

-         a kevés istállótrágya kezelése, kijuttatása sem szakszerű.

Az állati eredetű szerves trágya hiánya és annak részbeni pótlása zöldtrágyával nem új keletű gazdálkodásunk történetében. A XX. században először az I. Világháború idején Váradi Szabó G., a 30-as években Westsik V., majd a II. Világháború után Gyárfás J. voltak szószólói, terjesztői a zöldtrágyázásnak; napjainkban pedig Antal J. idevágó írásai figyelemre méltók.

A zöldugar tulajdonképpen a zöldtrágyázás egyik módja, amikor is az esztendő legalább 50-60 %-ában kizárólag a talajtermékenység javítására termesztünk kultúrnövényt vagy társítást, melyet azután forgatásos műveléssel maradéktalanul visszajuttatunk a talajba.

A zöldugartól várható előnyök:

-         növekszik a talaj szervesanyag tartalma, megállítja a humusz fogyását,

-         javul a talaj fizikai, kémiai, biológiai állapota,

-         a talajművelés energiaigénye csökken,

-         több negatív vetésszerkezeti problémán segít (pl.: kukorica-kukorica, kukorica-napraforgó),

-         fő-, áttelelő-, valamint másodvetéssel is kivitelezhető,

-         jár utána területalapú támogatás,

-         a 20 t/ha tömeget adó zöldugar kedvező hatása legalább 2 évig érvényesül,

-         termesztéstechnológiája egyszerű, megvalósítása költségtakarékos.

Milyen viszonyok között javasolható a zöldugar?

A válasz általánosságban úgy fogalmazható meg, hogy minden olyan esetben, amikor a létesítésnek a területalapú támogatást meghaladó költségei 2 év alatt megtérülnek. A következőkben felsorolunk néhány példát, amikor a zöldugar létesítés célravezető:

-         a 10 %-ot meghaladó lejtős területek felső harmada,

-         IV., V., VI. termőhelyek szántói,

-         a 17 AK alatti szántók,

-         környezetvédelmi, vízügyi korlátozás alá eső területek,

-         csak árunövény termesztésre szakosodott gazdaságok,

-         minden olyan gazdaságban, ahol a kalászos gabona, a kukorica, a napraforgó együttes területe a 60 %-ot meghaladja.

A zöldtrágyázásra, zöldugar létesítésre alkalmas fajokat és társításokat Antal J. összeállításában:

A zöldugar létesítésével járó fontosabb agronómiai szabályok:

-         egységes területalapú támogatásra csak annak a területnek költségviselője jogosult, aki az így hasznosított parcelláját „helyes mezőgazdasági és környezeti állapotban” tartja [4/2004 (I. 22.) FVM rend. 1. sz. melléklet],

-         ahhoz, hogy a zöld ugar kielégítő tömegű biomasszát teremjen, a talaj típusától és tápanyag-szolgáltató képességétől függő NPK műtrágyázás szükséges,

-         a hüvelyes (pillangós) társítások (pl.: rozsos szöszös bükköny) sikeresebbek és hasznosabbak,

-         száraz viszonyok között a kielégítő öntözés nem csupán a biomassza tömegét javítja, hanem fokozza a zöldugar elővetemény értékét is.

Befejezésül megemlítjük, hogy a zöldugar létesítése a nemzeti vagyon megőrzését, gyarapítását is szolgálja, ezért indokolt lenne az ilyen területekre is kiterjeszteni a „kiegészítő nemzeti támogatást”.

Felhasznált irodalom:

Antal, J. (1993): A zöldtrágyázás szerepe a talajtermékenység fenntartásában. Agrofórum (2) 4-10.

Antal, J. (2000): Növénytermesztők zsebkönyve. Mezőgazda Kiadó. Budapest. 40-50.

MVH (2004): Tájékoztató a területalapú támogatási rendszerben támogatást igénylő gazdálkodók részére. Pátria Nyomda Rt. Budapest.

Petróczki, F. (2004): A talajtermékenység és a növénytáplálás összefüggései. Agro napló 8 (1-2) 47-49.

Saaten Union (1992): Zwischenfrüchte für die Flächenstillegung. 5. Auflage. Hannover. Deutschland.